Ha az ember első ízben találkozik a gondolatátvitel és a spontán telepátia jelenségeivel, rendszerint a következő kérdést teszi fel: "Miért rendelkezik aránylag kevés ember ezzel a csodálatos képességgel? Miért nem történt még velem semmi hasonló? Nem furcsa ez? Hiszen a többi pszichikus képesség kivétel nélkül minden ember sajátja." Erre a következőt válaszolhatjuk: igen, sajátja minden embernek, de milyen eltérő mértékben! Vegyük például a fejszámolás képességét. A Behtyerev Agykutató Intézetben alkalmam volt részt venni egy "fejszámoló csodának", Aragónak a megvizsgálásában. Képzeljünk el egy iskolai falitáblát, amelyre valaki a jelenlévők közül öt- vagy hatjegyű számból álló 10-12 oszlopot írt fel. A feladat az összeadás elvégzése. Arago hihetetlen gyorsasággal teljesítette ezt a feladatot. Alig pillantott a táblára, s a szó szoros értelmében "kilőtte" a választ, szinte gyorsabba, mint ahogy írni lehetett. "Közönséges halandó" számára viszont ugyanez a számolási művelet kinn a táblánál, krétával - legalább perceket vett igénybe, s ráadásul gyakran még nem is volt hibátlan a megoldás. Figyelemre méltó, hogy a rendkívüli fejszámolási képesség mintegy kész alakban jelentkezik, rendszerint már igen korán, még az iskoláskor előtt.
Rhine a maga igen tekintélyes tapasztalatára hivatkozva azt állítja, hogy bizonyos mértékig a telepatikus képesség is megvan minden emberben, de csak kevés embernél jelentkezik kiemelkedő formában, sőt még ezeknél sem mindig, hanem csak életük bizonyos szakaszaiban, éspedig gyakrabban fiatal korukban, mint érett éveikben. Több olyan esetet feljegyeztek, amikor igen korán nyilatkozott meg a telepatikus képesség. Az egyik francia tudományos folyóiratban egy Jean nevű falusi orvos a gyermekkori spontán telepátia megdöbbentő esetét írta le (Jean: Annales de Science psychique, 1919, p. 20.):
"12 évvel ezelőtt egy hétéves kisfiút gyógyítottam falumban. Egy reggel lélekszakadva hívtak el hozzá. Anyja rémülten mondta el, hogy a gyermek váratlanul elkezdett félrebeszélni. A szokott időben ébredt fel, és úgy látszott, minden rendben van. De egyszercsak 10 óra felé hallucinációtól rettegve emelkedett fel az ágyán. Mindenütt vizet látott maga körül; segítségért kezdett el kiáltozni, és azt állította, hogy apja fuldoklik. Az apa nem volt otthon, Nizzába utazott bátyjához azzal, hogy néhány napot tölt ott. Amikor én odaérkeztem, a fiú már megnyugodott, de továbbra is állította, hogy látta fuldokolni az apját. Rövidesen távirat érkezett az apa bátyjától, amelyben Nizzába hívta az özvegyet (ugyanis az asszony most már az volt). Nizzában az anya megtudta, hogy férje aznap délelőtt 10 óra körül vízbe fulladt, amikor fürdés közben görcsöt kapott bátyjának segítségére sietett."
A telepatikus percepció képessége - természeténél fogva - rendkívül változékony; még egyetlen kísérlet keretén belül és azonos percipiensnél is hol fokozódik, hol csökken. Ma igen nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy megtalálják a megfelelő képességekkel rendelkező induktort és percipienst, kiválasszák azt a telepatikus párt, amely tartós eredményeket ad a gondolatátviteli kísérletekben.
Megállapítást nyert, hogy az induktornak és a percipiensnek a folyamatban lévő kísérlet iránti érdeklődése észrevehetően javítja az eredményeket.
A szkeptikusok hiába gúnyolódnak azon, hogy ellenséges kételkedő nézők jelenlétében a gondolatátviteli kísérletek rendszerint sikertelenül végződnek. Miért van az, kérdik egyesek, hogy a legszigorúbb vizsgáztatók sem gátolják meg a vizsgázót a vizsga sikeres letevésében, ugyanakkor a szkeptikusok megakadályozzák a percipienst abban, hogy tanújelét adja telepatikus képességének? Szerintünk azért, mert azok a gondolati folyamatok, amelyek biztosítják a vizsgáló válaszainak helyességét, mindig tudatosak, akaratától függenek, míg a gondolati indukciót és percepciót végrehajtó folyamatok gyakran öntudatlanok, tudatalattiak, akarati erőfeszítéssel nem irányíthatók. Ezt aligha lehet kétségbe vonni.
Van azonban olyan adat is, amely arra enged következtetni, hogy a telepatikus képességnek a "közönséges halandó" számára elérhetetlen magasabb foka mind a indukció, mind a percepció tekintetében veleszületett tulajdonság. Az irodalomban találunk utalásokat olyan személyekre, akiket "telepatikus zseniknek" nevezhetünk.
A probléma szakirodalmában egyáltalán nem ritkák az ilyen esetek. Egy ízben V.I. Dal, az "Élő nagyorosz nyelv értelmező szótárának" ismert összeállítója - hivatása szerint orvos - részt vett egy kísérleten, ahol a percipiens egy fiatal leány, az automatikus írás képességével rendelkezett. Dal olyasmit kérdezett tőle, amire csak ő maga tudta a pontos választ: első feleségétől való fia születésének és halálának időpontját. A leány leírta a választ, de Dal kijelentette, hogy téves. Mindenesetre fel akarta frissíteni az emlékezetét, és még aznap átnézte régi levelezését, meg régi naptárakat böngészett. Kiderült, hogy ő maga tévedett, a percipiens pontosan válaszolt. Ezt az esetet akkor úgy magyarázták, hogy "a médium azzal a szomnambulikus (~elrévült) képességgel rendelkezett, hogy öntudatlanul lássa a kérdező emlékezetében lejátszódó folyamatot".
Általában az a felfogás, hogy a legjobb hipnotizőrök az érett korú, erős akaratú és szexuálisan különösen aktív férfiak; a hipnotizőr nő igen ritka. Ezzel szemben a legjobb hipnotizálható alanyok általában a nők, éspedig a legnőiesebbek. Ennek megfelelően a parapszichológusok többsége úgy véli, hogy a telepatikus induktor szerepe inkább a férfit, a percipiensé pedig a nőt illeti meg.
Röviden: az induktorok és percipiensek az emberek két ellentétes lélektani típusának megfelelően gondolkodnak.
Minden valószínűség szerint az emberi szervezetben is két apparátus (vagy mechanizmus) szolgálja a távolsági összeköttetést: az egyik a telepatéma adására, a másik a vételére való. Egyes egyéneknek (az induktoroknak) inkább az "adókészüléke", míg másoknak (a percipienseknek) inkább a "vevőkészüléke" működik. Ha az induktor és a percipiens egyik apparátusa erősen túlsúlyban van a másikkal szemben, akkor a gondolatátvitel egyoldalú jelleget nyer; ha e két feltételezett apparátus az induktorban és a percipiensben is nagyjából egyformán fejlett, a gondolatátvitel kétoldalú lesz, s az induktor és a percipiens adottságainak ellentétes jellege elhalványul.
A spontán telepátia esetei és a gondolatátviteli kísérletek eredményei nem minőségileg, hanem csak mennyiségileg különböznek egymástól. Az előbbieket az emberi személyiség nagy élményei váltják ki, ugyanilyen élmények rázkódtatják meg a percipienst is. Ezek makrotelepatikus jelenségek. Az, amit a kísérletek keretében kapunk, csak halvány árnyéka ezeknek a természetes lefolyású jelenségeknek. De tudomásunk van átmeneti formákról is: a spontán jelenségek mikrotelepatikus jelleget ölthetnek, a kísérletileg előidézett telepatikus jelenségek pedig néha a telepatikus hallucináció méreteit ölthetik.
